A haikuról röviden

Mint minden, így a haiku is változik, fejlődik. Azt gondolom, hogy a modern, európai haikuknak nem feltétlenül kell vakon követniük a japán tradíciót. Formában mindenképpen, hiszen az ad keretet, de a tartalommal bátrabban lehet kísérletezni.

A klasszikus japán haikuk szépek, de egy százezredik haiku a cseresznyevirágzásról már aligha ad hozzá bármit az irodalomhoz – legfeljebb a darabszámot gyarapítja. Ugyanez igaz arra is, amikor csak azt mutatjuk meg, hogyan csobbant a víz, mikor a béka beleugrott a tóba.

Én sokkal jobban szeretem ötvözni a japán haiku formáját a filozófiai mondanivalóval. A tévhittel ellentétben ugyanis minél kisebb a terjedelem és kötöttebb a forma, annál nehezebb bele érvényes tartalmat csempészni.

(Pici zárójel, de ide kívánkozik: nem véletlen, hogy a magyar költészetet elárasztották a szabadversnek meg kortársnak csúfolt, érvénytelen szellemi salakanyagok. Mielőtt félreértené bárki: nem az internetes amatőrökre gondolok, hanem a legmagasabban jegyzett irodalmi kánonra. Így a legkönnyebb elfedni a tehetségtelenséget a szabadságra hivatkozva.)

Az igazi mestermunka az, amikor: A haiku három sora külsőre nagyon kicsiny, de a belseje akkora, hogy már építési engedély kell hozzá.

Ezért van az, hogy a többség vagy megpróbálja leutánozni a klasszikusokat, és megreked egy gyermeki naivitású, pusztán »szép« szintre, vagy próbál modern haikut létrehozni, ami végül érvénytelen, bugyuta, banális és infantilis szófoszlányok sorozata lesz.

Lehet klasszikus haikukat alkotni a formai és tartalmi szabályok szigorú betartásával, és lehet újítani is, filozófiai érvénnyel felruházva a formai fegyelmet. Akár így, akár úgy, de a haikus csoportokban található tengernyi háromsoros jelenleg egyik kritériumnak sem felel meg.