A csend maradványa

Kimentem az erdőig.
Zajt vittem magammal.
Telefonfény derengett,
élettelen árnyalattal.

A fák nem szóltak hozzám,
úgy ítélték, még avatatlan,
mint akik mindent tudnak,
csak álltak mozdulatlan.

Arcom mögött is mintha
egy másik személy lakna.
Már nem tudom kitől is félek,
lelkem még hová bújhatna.

Bennem üresség és lárma volt,
mélyen, kimondhatatlanul.
Mint eldobott árnyék bolyongtam,
névtelenül, hasztalanul.

De valami akkor bennem,
lassan elcsendesedett,
mert először nem féltem, és
ami maradt, nem reszketett.

A hangtalan ismert engem,
és ott, az esti erdőben,
csillagfény voltam én,
a mozdulatlan sötétben.