Levél a Magányos Harcoshoz

Volt egyszer egy csésze, benne keserű reggel,
hab rajzolt rá szívet, fakó ígérettel.
Kortyoltam lassan, és megláttam benne arcom,
de nem azt, mit vártam, csak a kopott maszkom.

Az út nem kérdezte, hogy hova akarok érni,
csak vitt tovább, és megtanított néha elveszni,
mert minden cél csupán egy pillanatnyi állomás,
de az út maga az élet: öröm és bukás.

Mesékbe bújtunk, hogy így könnyebb legyen élni,
mások történetében tanultunk meg félni,
de én kiléptem onnan, ahol minden kész volt,
és ott maradt a csend, ahol a magány rám szólt.

Harcolok némán, nem zászlókért, nem másért,
hogy ne adjam el magam egy olcsó igazságért,
mert a tömeg hívogat, mint lassú, szürke kórság,
kiszolgálni vágyait: a legnagyobb rabság.

A csésze kiürül, a hab rég eltűnt róla,
nem maradok itt többé senkinek adósa!
Mert az utamnak, mit járok, újra meg újra:
magány az ára, de szabadság a jutalma.