Bemutatkozás

Bemutatkozás helyett szemelvények a gondolataimból. Mozaikok, amelyekből összeáll a nagy kép, ha valaki elég türelmes, hogy összerakja.

A természet számomra nem egyszerű háttér vagy díszlet, hanem valami ősi és valódi dolog ebben a túlságosan zajos világban. Az erdők csendje, a hegyek nyugalma, az eső illata vagy egy hosszú séta alkonyatkor emlékeztet arra, hogy létezik valami az emberen túl is. Valami, ami nem siet, nem hazudik és nem akar többnek látszani annál, ami.

A természetben mindig könnyebb meghallani a saját gondolataimat. Ott az ember leveti magáról a mindennapok zaját, és újra kapcsolatba kerül valami egyszerűbb, tisztább érzéssel, talán ezért vonz ennyire. Miközben a világ folyamatosan gyorsul és szétesik, a természet még mindig ugyanazzal a nyugodt erővel létezik, mint évszázadokkal ezelőtt.

Sokszor a történeteim hangulatát is innen merítem. A ködből előbukkanó erdők, az omladozó romok, a szélfútta hegyek vagy a magányos ösvények mind olyan helyek, ahol nemcsak a fantázia indul el, hanem az ember saját belső világa is megváltozik.

Szerintem az irodalom nem öncélú. Nem az a feladat, hogy elvont, belvárosi tízfős irodalmi szalonoknak gyártsunk tartalmat, hanem az, hogy a lehető legszélesebb közönséggel ismertessük meg a kultúrát. Közérthetően, tiszta gondolatokkal, mégis mély tartalommal, és magas színvonalú nyelvi leleménnyel, és ékességgel

A természet számomra nem menekülés a világtól, hanem visszatérés valami őszintébbhez. Ahol a csend beszél, és az ember kicsit közelebb kerül önmagához. 

Alkotóként a szellemi pallosod az, amellyel utat tudsz vágni magadnak az irodalmi ösvényeken. Ne tévedj! Ez egy ugyanolyan csatatér, mint az élet többi harcmezeje.

Számomra a költészet koordinátái a formai rend, a tartalmi érvény és a nyelvi lelemény háromszögében helyezkednek el. Ha a forma hiányzik, próza lesz. Ha a gondolat hiányzik, gícs. Ha a nyelvi invenció hiányzik, közhely. A vers ott kezdődik, ahol ez a három találkozik.

"A vers nemcsak mond valamit, hanem valamiképpen mondja."

– Kosztolányi Dezső

Tegnap egy futóversenyen vettem részt a Börzsönyben. Mi köze ennek az íráshoz? Elsőre úgy tűnhet, hogy semmi, de valójában nagyon is sok. Amikor a vertikális emberről, vagy ég felé igyekvő emberről, vagy a Nietzsche-i emberről beszélek, akkor nálam ez testi, lelki, szellemi felemelkedést jelent. Pusztán csak szellemi tevékenységgel nem lehet felemelkedni a Panteonba. Testünket, lelkünket, szellemünket egyszerre kell edzeni és pallérozni, hogy kiérdemeljük az Időtlen elismerését. Ehhez az is hozzátartozik, hogy némelykor versenyeken mérettessük meg magunkat, ahol mindig nagyobb a tét, mint ha csak valaki egy kondiba edzene, vagy kimenne futni. Egy-egy ilyen megpróbáltatás után,  mindannyiszor egy jobb minőségű ember tér haza. Tegnap pedig, kifejezetten gyötrelmes volt abban a hőségben helytállni. Látszólag keveseket érdekel az ilyesmi, de ez csak az átlagos emberek kisszerű közönye. Ne feledd! Az égi Rómában ilyenkor mindig diadalmenetet rendeznek a tiszteletedre! A gyötrelem és az agónia, amely osztályrészül jut neked egy-egy ilyen eseményen, pedig ihlet és inspiráció széles tárháza lesz később.

Számomra a természet több mint táj vagy környezet. Egy hely, ahol a világ zajából csend lesz, a gondolatokból pedig rend. Ott valahogy minden egyszerűbbnek és őszintébbnek tűnik.A természet emlékeztet arra, hogy nem kell mindig rohanni. A folyók nem sietnek, a fák nem küzdenek azért, hogy magasabbnak látsszanak, és az évszakok sem próbálnak másnak mutatkozni, mint amik valójában, mégis minden a helyére kerül. Az erdőkben, a hegyek között vagy egy csendes ösvényen járva mindig azt érzem, hogy valami nagyobb része vagyok, hogy az ember néha túl sokat bonyolít, miközben a legfontosabb dolgok végig ott vannak előtte. A természet számomra szabadság, nyugalom és emlékeztető arra, hogy a legerősebb dolgok gyakran csendben épülnek.

Számomra az írás több, mint történetek egymás mellé rakott sora. Világok építése, gondolatok formálása és olyan utazás, amely néha messzebbre vezet, mint bármilyen valódi út. Hiszen a jó történetek nem érnek véget az utolsó oldalon. Velünk maradnak, alakítanak, kérdéseket hagynak bennünk, és néha csendben megváltoztatnak valamit.Leginkább a fantasy és a történelem világa vonz. A nagyszerű hősök, a nehéz döntések, a kitartás, a hit és azok a láthatatlan csaták, amelyeket minden ember megvív önmagával, mert a legnagyobb háborúk gyakran nem a csatatereken zajlanak, hanem belül.Írok, mert vannak történetek, amelyeket nem szeretnék magamban hagyni, és talán valahol a sorok között mások is találnak bennük valamit, ami nekik szól.