Fények a kőfalakon

Fehér falak között lassan ég a fény,
szűk utcákon az aranyló por szitál,
kedves hangulatban nyílik egy regény,
minden árnyék tétova csendben megáll.

A terek kövét meleg nyár hevíti,
kávé és citrusok illata lebeg,
perceinket nevetés édesíti,
mint távoli víz, mely fényben megremeg.

A Duna ma gyorsabbnak tűnik talán,
mintha messziről hozná a híreket,
napfény csorog végig a házak falán,
és újrafesti a régi színeket.

Egy teraszon két pohár összekoccan,
lassú idők ülnek a beszéd mögött,
itt nem úgy múlik semmi, és titokban,
átölel, ami már csak bennünk örök.

Az este bíborba mártja a tájat,
most lámpák gyúlnak, mint távoli jelek,
messzeségbe lépni nem érzel vágyat,
mert a világ velünk együtt itt kerek.