Csendélet a szivarfák alatt

Szivarfák árnyán szunnyad a fény,
aranyló porban csillan a mély.
Két szív, mint sodródó őszi levél,
megállt a szélben, egymáshoz ér.

A nap perzsel, de itt nem éget,
csak simogatja a csupasz létet.
A homokban rajzolt vonalak,
összefutnak, mint titkos szavak.

Hogyan leltünk egymás szívére,
hány út futott a semmi szélére?
És most, hogy itt vagy, minden egyszerű:
sziget vagy nekem, csendes, gyönyörű.

Nem béklyóz tovább régi átkom,
mert benned él a megtalált álmom.
A szivarfák lombja, mint hűvös sátor,
őrzi csókod, melyben a fény átkarol.

Most hallgatunk – a tenger zenél,
két árnyék összeolvad, nem beszél.
Csak lélegzünk, és minden mozdulat,
egy örök pillanat a szivarfák alatt.