Az öreg zsebóra

Régi zsebóra lapul a fiók mélyén,
kopott fedelén már az évek csendje ül,
megállt már réges-rég, de bennem ketyegvén,
minden elveszett délutánon felderül.

Apám kezén egyszer napként ragyogott,
mikor a pontos időt tőle tanultam,
most némán őrzi azt a megfakult napot,
mint egy titkot, melyet csak magamban hordtam.

A mutatók már rég ugyanarra néznek,
mintha ott állna minden régi pillanat,
hol nevetések és búcsúk összeérnek,
és minden percben újra éled múltadat.

Másnak nem több ez már egy hallgatag tárgynál,
mégis, amikor néha kezembe veszem,
úgy érzem: többet jelent egy megszokásnál,
és apám ideje dobban a szívemen.